Tóth Gábor
| személyes | napló | zenesarok | hangszereim | zenekaraim | kritikáim | fórum | Diablo | Nekropédia |


Hogyan hallom én?

Mint azt már a kritika főoldalon kifejtettem, nem vagyok kritikus. Véleményt viszont mondhatok mindenről szabadon, úgyhogy itt és most megteszem zenei témában.
Füldugókat be!


< < < kritikák

O O zenei kritikák

O O filmkritikák

Damned Spirits' Dance (Myspace kitekintő)

Azért néztem rá erre a bandára, mert a GuilThee Lustration lemezére 8 pontot kaptunk a Metal Hammerben az egyik tagtól.

Igyekeztem nem elfogult lenni

Összesen 4 szám van a Myspace oldalukon, és mind a négy más. A fő irányvonal a death-black metal. De bele van még csempészve sokminden. Még a Sikth és az Amorphis is eszembe jutott az első tételt, a Cold Winds-t hallgatva.

A TSS-nél aztán eléggé meglepődtem. Az első nóta ugyanis egy kissé divatos vonalat lovagol meg, persze annak is egy kifinomult, érdekes oldalát. Hanem a második! Sokkal kevesebb modern metal elem van benne, ez bizony jelentős visszanyúlás a nagyok által létrehozott mesterművek irányába (Mayhem, Arcturus, Dimmu Borgir).

Tetszik az, hogy sokszínű a hörgés/károgás, és időnként teljesen nincs szinkronban a zenével. Mikor igazán bedurvul Sinox, akkor valami agyvelőt kinyomó energia van a hangjában.
Mivel szintist nem láttam a tagok megnevezésénél, gondolom samplerrel csinálják meg azokat a nagyon ügyes hangulatfokozó effekteket, amik pl a második nótában hallhatók. A gitárosok kitesznek magukért, nagyon sok meglepő dallambetét, kifinomult szóló hallható ebben a néhány számban, és nagyon fogósak a ritmusok is.
A dobos pörög, zakatol, színesen díszít, de nem viszi túlzásba. Óriási.

Nagyon tetszik továbbá a torok beszédhangja. Az is egyértelműen mayhemes, azon belül is a Maniac-vonalat idézve. És még énekel is időnként.

A Disorganic Orgasm már-már metal operába megy át a második felében. Marha érdekes benne a zongora. Kíváncsi lennék, hogy azt ki pakolta rá. Mármint valódi zongorista, vagy ők pötyögték be a hangokat számítógépen/midi billentyűzeten.

A dalok jó hosszúak, van idő a témáknak kifutni. A rengeteg téma így nem elfáraszt, hanem szépen felsorakoztatva-összedolgozva magával sodor.

Egyszóval nálam nagyon jól jött le a Damned Spirits' Dance művészete. Merthogy ez az a javából. Egyike azon hazai metálbandáknak, akiket nem lehet a sablonokból gyorsan ócsót alkotó sikerre szomjazó klónbandák közé sorolni.

- 2011.02.08. -
Pontozás egytől tízig:

Egyediség: 9
Hangzás: 9
Hagszeres játék: 9

Összesítve: 9

Rádióbarátság: 1
Gojira elérhetőség:
Hivatalos oldal Myspace oldal


Gojira - The Way of all Flesh (2008)

Sajnos nagyon kevés mai metál bandáról tudom elmondani, hogy izgalmas zenét csinálnak, illetve hogy nem sablonokból építkeznek. A Gojira ezen kevesek közé tartozik nálam. A első lemezüktől kezdve a maguk útját járják, és a hitelességüket az is alátámasztja, hogy 1996 óta igazából csak most kezdenek jelentősebb ismeretségre szert tenni. Ehhez nyilván hozzájárult az a szerencsés fordulat, hogy az egykori Sepultura torok - rocklegenda Max Cavalera látta őket egyszer játszani, és mivel tetszett neki, a Cavalera Conspiracy-ba egy Gojira tagot is meghívott zenélni.
1996 óta egyetlen egy tagcsere sem volt a zenekarban, ami példátlan ebben a műfajban. Négy lemezük jelent meg, a jelen kritika tárgyát képező The Way of all Flesh az utolsó eddig.

Ami elsőre átjön az az, hogy a hangzás iszonyú vastag. Az a Logan Mader keverte, aki az első két Machine Head lemezen gitározott (és kilépésével egy időre színvonal szempontjából meg is zuhant a Machine Head). Az első három Gojira lemez kimondottan nyersen szól, amivel semmi baj, sőt! Talán azt lehet mondani, hogy ez a mostani lemez szinte túl jóra lett keverve. A Gojira-tól én például nem ezt vártam.

A témák is változtak emellett egy kicsit. Kevésbé érezni ösztönösnek/improvizatívnak a lemezt. Mintha egy kicsit öregendének a francia srácok. Viszont ettől megfontoltabb éretteb is az egész produkció. És nem lehet rásütni a banda egészére, hogy ugyanazt a megszokott cuccot kapnánk tőlük (ami egy Iron Maiden-nél vagy AC/DC-nél borítékolható). És mivel a stílusjegyek is megvannak, azt sem lehet mondani, hogy önmeghazudtolásról lenne szó.

A hangszeres játék nagyjából annyi, mint az előző cuccokon, a dobot kivéve, mert bár Mario Duplantier eddig is a nagyon kemény/gyors/technikás dobosok közé tartozott, viszont amit itt csinál az már egy nagyon magas szintű, nagyon kifinomult játék. Soha nem volt ennyire virtuóz, és rendhagyó a stílusa. Brilliáns!

Az ének viszont átment egy furcsa változáson, mert szinte egyszer sem lehet hallani a lemezen egysávos énekhangot/hörgést. Valami godzilla effekt folyamatosan ott van a háttérben, ami eleinte zavart, de már nem. Azt szokták mondani, hogy az igazán jó lemezek elsőre nem ütnek nagyot. No, hát nálam a Gojira eleve nem elsőre érett be. A Cavalera Conspiracy lemez megjelenése után kíváncsiságból meghallgattam a From Mars to Siriust (azzal kezdtem), tetszegetett, majd pár hónapig pihent. Így én is azok közé tartozom, akik Max húzása révén ismerték meg ezt a zenekart. Utána kíváncsiságból rámentem az egyes lemezre, majd a kettesre, amit a mai napig a legjobbnak tartok a négy közül. Ez a negyedik pedig ugyanolyan útvonalat járt be az elmémben, mint maga az egész zenekar.

Ha mostanra össze kéne foglalnom a bayonne-i srácok munkásságát, és azt, amit ez a banda adott nekem, akkor annyit mondanék, hogy a zenéjük egyszerre könnyfakasztóan gyönyörű, fájdalmas, érzelmes, ugyanakkor csontrepesztően agresszív is (nem dühös/hisztis) és tébolyultan groteszk. Érdekes, hogy a Gojira zenéjéből hiányoznak a középtempók. Csak a doomos lassulás és a grindes tekerés váltakozik.
Kategória?
Kategorizálja az, akienk van kedve, én inkább hallgatom.

A meglepetés erejével hatott a lemezen a kezdő szám az Oroborus a tappingekkel, a harmadik A Sight to Behold a dallamosságával, az Art of the Dying a Meshuggah-szerű darabolós indulással és a Vacuity a groove-os betétekkel, amit ez a géppuskalábú csodadobos olyan kimért alázattal üt le. Meg aztán ott van az All the Tears, aminél én keményebb számkezdést így elsőre nem tudnék említeni egy bandától sem. Szinte fizikai fájdalmat okoz.
De mivel nem szeretem számokra szétszedve tárgyalni egy lemez érdemeit, összefoglalva annyit tudnék mondani, hogy a Gojira a negyedik lemezre megérett, komoly zenekar képét mutatja, és bár emiatt kihalt belőlük egy kis vakmerőség, még így is a világ legjobb metálbandái közé sorolom. Hacsak még nem jut el hozzám valami nagyon jó cucc, ez lesz számomra a 2010-es év nagy felfedezése (bár 2008-as).

- 2010.08.30. -
Pontozás egytől tízig:

Egyediség: 9
Hangzás: 10
Hagszeres játék: 9

Összesítve: 9,3

Rádióbarátság: 2
Gojira elérhetőség:
Hivatalos oldal Myspace oldal


Sunseth Sphere - Magic Journeys (2010)

Előre kell bocsássak valamit. Én ennek a zenekarnak egy rövid ideig tagja voltam, mint dobos. Előre kell bocsássak még valamit. Kedvesem ennek a zenekarnak egy rövid ideig tagja volt, mint énekes. Az alábbi kritika az ő véleményét NNEEMM tükrözi. Még azelőtt írtam, hogy bármit is beszélhettünk volna róla.
A szokásosnál is jobban kényszerítem magam arra, hogy a tárgyilagosságtól ne térjek el.

Ez a lemez a Sunseth Sphere második lemeze a 2001-es Storm Before Silence után. Az egy nagyon jó lemez lett. Ráadásul annak ellenére, hogy nem profi körülmények között lett rögzítve, a holland stúdióban történt újrakeverés miatt elég dögösen szólal meg.
Kyrah, az énekesnő hatalmas hanggal és igazi dominanciával viszi végig a lemezt. Mellette hallható Peti melankolikus, elvont gitárjátéka, nagyon ügyes effektekkel, ami lebegő hangulattal látja el az egész lemezt. Bánfalvi Gyuri biztosan döngöli a basszust, Landy Laci pedig hideg kimértséggel, és lassú feszességgel üti végig a nyolc nótát. Egyszóval minden zenész profi, az énekhang lehengerlő, a témák nagyon egyediek, megkapóak, a hideg rázza tőle az embert. Aki kíváncsi a régi Sunsethre, kattintson ide.

Nézzük hát a mostani lemezt.

A hangzáson hallatszik, hogy profi, viszont vékonyabb, mint a Stormon. Főleg a dob, aminek a hangereje jó lenne, de valahogy a mélyek ki lettek alóla húzva. A tamok csettegnek, és a kísérőtányér valami oltári hülyeségből fakadóan balra lett panorámázva. Pedig Moldoványi Jani (vendégdobos) az egyik legjobb magyar metáldobos, kár volt a hangszerét ennyire kiherélni. Mindamellett jól szól a dob, csak mint mondtam, vékonyan. Lehet, hogy ez direkt van.

Mi a helyzet a gitárral? Nekem egy kicsit halk, vagy erőtlen, de inkább mondhatjuk azt, hogy maga az egész lemez halk. A hangszerek nem erősítik egymást, hanem inkább akadályozzák. Peti témái továbbra is szépek, jók, művésziek, de a fogósságot hiányolom belőlük. Igaz ez szubjektív, ezért úgy fogalmaznék, hogy az elvontság, egyediség eltűnt, az egész átment egy rádióbarát háttérzenébe. Jani dobolása sem tudja elvinni az összhatást az unikum felé.

A basszus is rendesen vissza lett véve, már ami a betegséget illeti. A hangzás sem olyan dögös, mint az első anyagon, helyette egy mormogó, karcosabb basszust kaptunk.

És akkor jöjjön az ének. Lilla, az új tag.
Mint mondtam erős elfogultságszaga lesz a dolognak, és ha valaha ez a krtitika (amit ugye nem egy valódi kritikus írt) kiszabadul innen, le nem lehet majd rólam mosni, hogy bosszúról van szó. Pedig NEM.
Lillával, illetve az énekével az a baj, hogy nem hallom. Annyi átjön, hogy pontos, gyakorlatilag hamis hangot nem hallottam a lemezen, ritmikai csúszást sem, és az is átjön, hogy nagyon odatette magát témák mennyisége terén (szólamok), de az eredetiséget teljesen hiányolom, és egész egyszerűen nincs hangja. Magyarul hallom, hogy nincs mit. Az ének hangereje teljesen jó, a végefelé már hangosnak is tűnik, mivel csak zavaró tényező lesz, ami elfáraszt. A lemez egész 46 percében egy magas huhogást hallok. Bár lehet, hogy ebbe a keverés is beleszól. Kyrah sem volt túl sokféle tónussal eleresztve, de iszonyú ereje volt a hangjának, és egy teljesen egyedi éle, amit ha hasonlítani kellene valakihez, azt mondanám, hogy Kate Bush, de eredetiségről beszéltem, így ez utóbbi csak mint hasonlat szerepelhet.

Szubjektív benyomásom az egészről annyi, hogy zenei téren 46 perc dögunalmat kaptunk. Minden szám egyforma. A témák nem igazán futnak ki, sok a váltás, és nagyon sok az ének (nincs üresjárat).

A netről letölthető a cucc, innen (igen, így kellett volna belinkelni a Myspace-en is) ami arra utal, hogy nem anyagi indíttatásból született a lemez. De akkor miért lett rádióbarát, miért vetkőzte le a SS az eredeti, hátborzongató, mégis gyönyörű, igazán profi mivoltát? Nem értem. Mellesleg ma már nincsenek tárhelyproblémák, nincs merevlemez kapacitás probléma sem, nem értem miért nem lehetett 320 kbps-ben felnyomni... És még egy aprócska észrevétel. A számok a következő formátumban vannak feltéve:

sorszám. Szám Címe

Kivéve az elsőt, mert ott a fájlban a sorszám után lemaradt a pont. Ilyenekre NAGYON oda kéne figyelni, mert pongyolaság látszatát kelti. csakúgy, ahogy a rosszul beszúrt link a Myspace oldalon, ami nem mutat sehová.

Pontozás egytől tízig (zárójelben az előző lemez):

Egyediség: 2 (9)
Hangzás: 5 (7)
Hagszeres játék: 9 (8)

Összesítve: 5,3 (8)

Rádióbarátság: 7 (4)
Sunseth Sphere elérhetőség:
Myspace oldal